Valójában még várakozom, de már remélem, nem sokáig. <3 Megkezdődtek az előkészületek, először az otthonom felszabadítása gondozási hely céljából. Sokat beszélgetek anyukámmal, aki szerencsére mindenben támogat. Imádom!! <3 Jó anya volt, tudom, hogy jó nagymama is válik belőle. Kb. olyan, mint amilyen mamám az ő anyukája volt. És az nem kevés! 

Sokat gondolkodom, igazából másra sem nagyon tudok gondolni. Elképzelem, milyen lesz, vagy éppen olyan praktikus ismeretek pörögnek a fejemben, mint hogy hová teszem majd a fürdőkádat (haha, még meg sem vettem). Hatalmas nagy hit és optimizmus van bennem ezzel kapcsolatban, ez erőt ad. Nem akarok arcoskodni, természetesen Istenben hiszek, de azért abban is bízom, hogy ha egyszer jó voltam/lettem volna örökbefogadó szülőnek, akkor jó leszek nevelőszülőnek is. Lássuk csak, mit is tudok nyújtani. Sok szeretetet, keresztény értékeket, egy melegszívű, bölcs nagymamát, sok mesélést, éneklést, verselést, társas játékot, kirándulást és programokat, a természet és az olvasás szeretetét, nagy beszélgetéseket, persze, némi szigort, és következetességet főleg. Szeretem az őszinteséget, rosszul tűröm, ha átvernek, nálam nagyon fontos a megbízhatóság. Lehet velem szemben negatív kritikát is megfogalmazni, csak a tiszteletet nem szabad soha szem elől téveszteni. Tudok bocsánatot kérni, nem félek attól, hogy elveszítem a tekintélyem, és elvárom, hogy a saját hibáit a másik is képes legyen belátni. Egyébként is fontosnak tartom a "kérem", "köszönöm", "bocsánat" szavak használatát, de nem szeretem, ha ezek ellaposodnak valaki szájában. Amit még szeretek a szavak közül, az a "szeretlek", de ennek az ellaposodására vagyok a leginkább allergiás. Szeretem az állatokat, így, ha a gyermek egy kicsit nagyobb lesz majd, és a szakemberek beleegyeznek, szívesen beszerzek egy kutyát vagy cicát, de akkor a felelősséget és a gondoskodást már el kell tudni rajta sajátítania. Hajlok a kompromisszumokra, és csak az értelmes, hatékony vitákat kedvelem, így ha már nagyobb lesz, érdemes és hasznos lesz velem megbeszélni a nagyobb dolgait. (A kisebbekre majd rájövök magamtól). :) Tudok bizalommal viseltetni mások iránt, és amíg nem csalódom, addig nem is gyanakszom. Viszont egyszer elég átverni ahhoz, hogy a bizalmam végleg visszavonjam valakitől. Nincsenek előítéleteim, ismerek, szeretek, és nagyon szépnek találok sok cigány származású gyermeket (és egyébként felnőttet is). Azt gondolom, hogy mindenki kerülhet nagyon nehéz helyzetbe (sajnos, egyre többen), ezért nem nézek le senkit, nem vagyok beképzelt városi lány. (Meg már lány se vagyok lassan). Szeretem a társaságot, és tudok ragaszkodni, és mivel nekem is nagyon fontos a vér szerinti családom, és nagyon kötődöm hozzájuk, semmi bajom azzal, ha más is ugyanígy érez. A vér szava valóban fontos, és kellenek a gyökerek. A megbocsátást sajnos még tanulnom kell, és egy kicsit túl érzékeny vagyok, ezen még sokat kell csiszolnom. De hiszem, hogy ha Isten is úgy akarja, ezen tudok változtatni még akár új információk hatására, akár az élmények sodrásában. (Jelzem, éppen egy nevelt kislánynak köszönhetően sokat fejlődtem az említett területeken az utóbbi időben). Tőlem lehet kisfiú, kislány, csak lehetőleg minél kisebb legyen - ezt úgy értem, lehetőleg 1 év alatti, de ha ez nem megy, akkor se legyen több 3 évesnél. Leginkább kisbabát szeretnék, több okból. Az egyik, hogy akkor még intenzívebb lenne a kötődés, ami később a közös életnek jó alapja lehetne, ami biztosan sikeresebb lenne így - egyedülálló vagyok, és kezdő, az elején jól jönne némi sikerélmény. És persze az sem elhanyagolható, hogy azt gondolom, hogy többet tudnék segíteni a traumafeldolgozásban még egy pár hónapos gyermeknek, akit még nem ért annyi ártalom. Már akkor is van hátrány, hiszen feltehetően nem várt gyermekről van szó, aki éppen ezért egy rendkívül elutasító érzelmi légkörben növekedett, és érkezett meg. Az is lehet, hogy magzati károsodások érték - alkohol, cigaretta, fertőzések, miegymás. És a csecsemőotthonban való minimális tartózkodás is már jó eséllyel elindítja a hospitalizálódás folyamatát. Úgy érzem, mindezzel így, az elején elég lesz megküzdeni, és nagyobb a lehetősége, hogy fogok tudni segíteni, ha erre pluszban még nem jön rá egy több évig tartó, zaklatott gyermekkor. Ugyan a vér szerinti családot egyáltalán nem szeretném az otthonunkba engedni - ennek is megvan a maga oka, elég sok rossz tapasztalatom van erről még megboldogult gyám koromból -, de a kapcsolattartást ettől függetlenül a tőlem telhető legnagyobb mértékben mindig elő fogom segíteni. (Ha beteg lesz a kicsi, csak akkor nem megyünk, de akkor is pótoljuk, amint lehet). És persze be is jelentheti hozzánk a gyám, meg ha majd letelt már a bűvös két év, szívesen veszek részt a gyámi feladatokban (pl. óvodai beíratásnál vagy egészségügyi kezelésnél) több okból is. Először is logikus, hogy aki neveli, az intézze ezeket, másrészt ha valaki, én tudom, hogy a gyámoknak így is milyen sok munkájuk van, ad abszurdum, hogy még azért is rohangálnia kelljen, hogy egy hivatalos papír aljára sebtében odakaparja a nevét. Neki úgyis lesz vagy negyven gyereke, nekem meg csak egy-kettő. Ami viszont egyelőre még megint csak felejtős, hogy ideiglenes hatállyal hozzanak hozzám gyereket - ergo, kiemelik a vér szerinti családból, és már szaladnak is vele hozzám. Egyrészt azt gondolom, hogy ahhoz nagyon súlyos bántalmazás kell, hogy egy ilyen intézkedésre legyen szükség - bár ennek ellenkezőjére is láttam már példát, amikor az otthoni helyzet nem igazán alapozta meg ezt a sietséget. Márpedig, ha súlyosan bántalmazták a gyereket, akkor a vele való bánás egyelőre még túl nagy falat lenne nekem. Másrészt, nem kívánom magamnak azt a helyzetet meg hangulatot, hogy a szegény, megrémült, zavart gyermek egyszer csak ott áll egy idegen nénivel négyszemközt egy idegen lakásban, és akkor most kezdeni kellene valamit egymással. (Fényképen láttam már ilyet, szörnyű volt. Pedig ott volt a nevelőszülőnek házastársa is, aki segítsen). Kisebb egészségügyi problémája is lehet, de itt megint csak az a cél, hogy olyasmi legyen, amit én úgy is tudok kezelni, annak figyelembe vételével, hogy egyedülálló vagyok, és nincs autóm. (Tehát rendszeresen a sürgősségire rohangászni egészen biztosan nem tudok vele váratlan rosszullétek miatt, de persze, ha kontrollra kell hordani, vagy gyógyszert kell neki beadni, azt meg tudom oldani).

Nagyon várom már a kis csokinyuszit vagy Hófehérkét!! <3 Bár már ott tartanánk!!

Elhatároztam magam... Nevelőszülő leszek. Eddig is a gyermekvédelemben dolgoztam, és most, sajnos, azt kell mondjam, egy kicsit átállok a "másik" oldalra. Pedig egy oldalon kellene állnunk. Mert egyfelé toljuk a szekeret.

Olvasgatok a neten sok mindent. Ezt-azt. Lehetne mondani, hogy aki már szakemberként évekig benne volt a rendszerben, nyilván a kisujjában van minden. Én meg azt mondom, sosincs olyan, hogy minden a kisujjadban van. Mert mindig vannak új helyzetek, új kihívások, új gyerekek... És nincs két egyforma nap sem.

Meggondoltam-e? Ez egy olyan elhatározás, amin nem lehet agyalni, csak túlagyalni. De ezen nem agyalni, hanem szívelni kell. A tett halála az okoskodás. A szeretet nem a gondolatokról szól. Hanem az érzésekről, és mindenek felett a tettekről.

Már jelentkeztem, és most visszajelzésre várok. Hogy mit érzek? Nem tudom. Nem tudnám szavakba önteni. Túl sok mindent egyszerre. Szeretetet, vágyat, kíváncsiságot, egy kis idegeskedést, vagy legalábbis szorongást, megfelelni akarást... Túllépné a blog kereteit, ha mindet felsorolnám.

Hogy miért jelentkeztem? Több minden miatt. Először is nagyon sok lekötetlen szeretet energia van bennem, amit nem tudok, de igazából már nem is akarok másba invesztálni. Ez egy gyümölcsöző befektetés. Legalábbis érzelmileg és a lelki egzisztencia szempontjából. Nem a társ helyett, a munka helyett, a kutya helyett, a saját gyerek helyett... Mert ezekre azt mondom: (ettől függetlenül) még lehet; lehetne más is; jó, jó, de nem igazán ez az, amire vágyom; nem lehet. Egyszer valahol már leírtam, és nem akarom ismételni magam, hogy az állatvilágban olyan jól el van osztva minden több fajnál is: az egyiknek nincs, pedig szüksége lenne rá, a másiknak túl sok van, van feleslege is, és akkor ezek jól összetalálkoznak. Például az elefántoknál. Vagy a blog címadójánál, a kakukknál. Ez lehetne így az embereknél is. Valahogy ez lenne a szeretet logikája a számomra.

Butaságnak tartom azt a kérdést, hogy miért nem keresek társat inkább. Ez olyan, mintha valakinek a gyereke beleesne a kútba, és a köréjük sereglő tömegből valaki azt javasolná, hogy az anyuka inkább szüljön másikat, mert még az is hamarabb meglesz, mint hogy ezt a felszínre hozzák. Ha valaki almára vágyik, lehet, hogy megeszi a barackot is, mégis lesz hiányérzete. Már hogyan is pótolhatná egymást a gyerek meg a társ? Vagy a gyerek meg a kutya? Tiszta nonszensz, hogy lehet ilyesmit egyáltalán megkérdezni?? Én harmincnyolc éves vagyok. Várhatnék még nagyon sokáig a társra, csak a helyzet az, hogy közben elmenne az élet mellettem, és míg egy-két gyerek felnevelésére talán képes vagyok ebben a korban, viszont sokkal később már nem leszek, addig társra akármikor lelhet az ember. Van, aki az öregek otthonában leli meg az igaz szerelmet. Én ebben sem találok semmi kivetnivalót. A vér szerinti gyerek hosszú történet. Sok gyermekre vágyó meddő pár próbálkozna a helyemben az indok ellenére, ami miatt én nem teszem. Próbálkoztam én is, de az élet nagy dolgaihoz, nagy döntéseihez meg kell bölcsülni, azt hiszem. Egyrészt természetes úton nem sikerült, én pedig hívő ember vagyok, és az én felfogásom szerint embert (gyereket) egyedül csak Isten teremthet. Következésképpen, nem teremthet(ne) orvos sem, lombikban. Ráadásul az ilyen beavatkozások olyan komoly anyagi, fizikai és lelki megpróbáltatással járnak, hogy az néha már számomra aránytalannak tűnik az eredménnyel - például rámehet a kapcsolat is, ha valaki a párjával együtt vágott bele. Másfelől ez a sok áldozat sem garantálja az eredményt - egy jó hírű meddőségi klinika honlapján azt olvastam, hogy az én koromtól kb. negyvenéves korig valami 15% esély van a sikerre, negyvenéves kortól pedig már csak 8%. Szerintem ez azért annyira nem kecsegtető. (Bár gondolom, itt csak az első próbálkozásokról van szó). Amúgy az én felfogásom szerint nem szabad kikényszeríteni, hogy valaki megszülessen, ha egyszer nem akar. Ha akarna, megszületett volna már, és annak komoly oka van, hogy nem tette. Nem ítélem el, aki ilyesmire adja a fejét, de én ilyen durván sosem avatkoznék bele a természet, a teremtés tervébe. Másrészt, ha valakinek a családjában az anyai nagyszülők mindkettőjének felmenői között találni lehet minden generációs "szinten" halva született, elhunyt, elvetélt, abortált, beteg, fogyatékos stb. gyereket, akkor szerintem ez érdemes az elgondolkodásra. Ez nem babona, csak én úgy gondolom, hogy egy gyerek életével nem szabad játszani, mert nagy felelősség. És nem lehet elég óvatos az ember. Minden esetre engem szorongással töltene el a tudat, hogy milyen "örökséggel" bírok anyai ágon, és ha teherbe is esnék, nem sok boldog, nyugodt pillanatom lenne, azt hiszem.

Az is kérdés lehet, hogy akkor miért nem inkább az örökbefogadás. Azzal is próbálkoztam. (Nagy dilemma amúgy, hogy ezt bevalljam-e majd, ha kérdezik, mert nyilván fogják. És szerintem a válasz az, hogy igen, ezt mindenképpen el kell mondani). Azért nem, mert az örökbefogadással csak egy gyermeknek segíthetnék. Így meg többnek - bár nem sokkal, mert egyedülállóként én nyilván nem fogok hat gyereket bevállalni. Mindamellett engem megnyugtat a tudat, hogy kapok szakmai segítséget, hiszen a nevelőszülőket egész szakember gárda veszi körül, akik lehet, hogy ellenőrzik, de ugyanakkor segítenek is neki. Az örökbefogadásnál semmi nincs, még az után követés sem az igazi, mondvacsinált, és tudtommal véget ér maximum négy év után.

Talán ennyi laza bemelegítésnek elég is a motivációs levél megfogalmazásához. Egyelőre. Még annyit, hogy ez egy magánblog. Éppen ezért remélem, sikeresen le is tiltottam a kommentelést. Itt nem lesz fórum, ahol lehet sarat dobálni, nem lesz információcsere, tapasztalat gyűjtés, nagy egymásra borulás sorstársakkal. (Az utóbbit egyébként jó ötletnek tartom, mármint a sorstárs segítségnyújtást, tanácsadást, de erre is megvannak a megfelelő oldalak az Interneten). Nem lesz politika, a rendszer szidása, sem előítélet hegyek. A blog kizárólag azt a célt szolgálja, hogy egyelőre kiírjam magamból a gondolataimat, érzéseimet, amik felmerülnek bennem a folyamat során, és kikívánkoznak ilyen formában is, majd pedig remélhetően fokozatosan átalakul amolyan élettörténet könyvvé, ahol a gyerekek fotóit, videóit, aranyköpéseit őrizgethetem. (Mert közösségi portálra úgysem rakhatom fel, ami nem is olyan nagy baj, a vér szerintiét sem tenném).