Elhatároztam magam... Nevelőszülő leszek. Eddig is a gyermekvédelemben dolgoztam, és most, sajnos, azt kell mondjam, egy kicsit átállok a "másik" oldalra. Pedig egy oldalon kellene állnunk. Mert egyfelé toljuk a szekeret.
Olvasgatok a neten sok mindent. Ezt-azt. Lehetne mondani, hogy aki már szakemberként évekig benne volt a rendszerben, nyilván a kisujjában van minden. Én meg azt mondom, sosincs olyan, hogy minden a kisujjadban van. Mert mindig vannak új helyzetek, új kihívások, új gyerekek... És nincs két egyforma nap sem.
Meggondoltam-e? Ez egy olyan elhatározás, amin nem lehet agyalni, csak túlagyalni. De ezen nem agyalni, hanem szívelni kell. A tett halála az okoskodás. A szeretet nem a gondolatokról szól. Hanem az érzésekről, és mindenek felett a tettekről.
Már jelentkeztem, és most visszajelzésre várok. Hogy mit érzek? Nem tudom. Nem tudnám szavakba önteni. Túl sok mindent egyszerre. Szeretetet, vágyat, kíváncsiságot, egy kis idegeskedést, vagy legalábbis szorongást, megfelelni akarást... Túllépné a blog kereteit, ha mindet felsorolnám.
Hogy miért jelentkeztem? Több minden miatt. Először is nagyon sok lekötetlen szeretet energia van bennem, amit nem tudok, de igazából már nem is akarok másba invesztálni. Ez egy gyümölcsöző befektetés. Legalábbis érzelmileg és a lelki egzisztencia szempontjából. Nem a társ helyett, a munka helyett, a kutya helyett, a saját gyerek helyett... Mert ezekre azt mondom: (ettől függetlenül) még lehet; lehetne más is; jó, jó, de nem igazán ez az, amire vágyom; nem lehet. Egyszer valahol már leírtam, és nem akarom ismételni magam, hogy az állatvilágban olyan jól el van osztva minden több fajnál is: az egyiknek nincs, pedig szüksége lenne rá, a másiknak túl sok van, van feleslege is, és akkor ezek jól összetalálkoznak. Például az elefántoknál. Vagy a blog címadójánál, a kakukknál. Ez lehetne így az embereknél is. Valahogy ez lenne a szeretet logikája a számomra.
Butaságnak tartom azt a kérdést, hogy miért nem keresek társat inkább. Ez olyan, mintha valakinek a gyereke beleesne a kútba, és a köréjük sereglő tömegből valaki azt javasolná, hogy az anyuka inkább szüljön másikat, mert még az is hamarabb meglesz, mint hogy ezt a felszínre hozzák. Ha valaki almára vágyik, lehet, hogy megeszi a barackot is, mégis lesz hiányérzete. Már hogyan is pótolhatná egymást a gyerek meg a társ? Vagy a gyerek meg a kutya? Tiszta nonszensz, hogy lehet ilyesmit egyáltalán megkérdezni?? Én harmincnyolc éves vagyok. Várhatnék még nagyon sokáig a társra, csak a helyzet az, hogy közben elmenne az élet mellettem, és míg egy-két gyerek felnevelésére talán képes vagyok ebben a korban, viszont sokkal később már nem leszek, addig társra akármikor lelhet az ember. Van, aki az öregek otthonában leli meg az igaz szerelmet. Én ebben sem találok semmi kivetnivalót. A vér szerinti gyerek hosszú történet. Sok gyermekre vágyó meddő pár próbálkozna a helyemben az indok ellenére, ami miatt én nem teszem. Próbálkoztam én is, de az élet nagy dolgaihoz, nagy döntéseihez meg kell bölcsülni, azt hiszem. Egyrészt természetes úton nem sikerült, én pedig hívő ember vagyok, és az én felfogásom szerint embert (gyereket) egyedül csak Isten teremthet. Következésképpen, nem teremthet(ne) orvos sem, lombikban. Ráadásul az ilyen beavatkozások olyan komoly anyagi, fizikai és lelki megpróbáltatással járnak, hogy az néha már számomra aránytalannak tűnik az eredménnyel - például rámehet a kapcsolat is, ha valaki a párjával együtt vágott bele. Másfelől ez a sok áldozat sem garantálja az eredményt - egy jó hírű meddőségi klinika honlapján azt olvastam, hogy az én koromtól kb. negyvenéves korig valami 15% esély van a sikerre, negyvenéves kortól pedig már csak 8%. Szerintem ez azért annyira nem kecsegtető. (Bár gondolom, itt csak az első próbálkozásokról van szó). Amúgy az én felfogásom szerint nem szabad kikényszeríteni, hogy valaki megszülessen, ha egyszer nem akar. Ha akarna, megszületett volna már, és annak komoly oka van, hogy nem tette. Nem ítélem el, aki ilyesmire adja a fejét, de én ilyen durván sosem avatkoznék bele a természet, a teremtés tervébe. Másrészt, ha valakinek a családjában az anyai nagyszülők mindkettőjének felmenői között találni lehet minden generációs "szinten" halva született, elhunyt, elvetélt, abortált, beteg, fogyatékos stb. gyereket, akkor szerintem ez érdemes az elgondolkodásra. Ez nem babona, csak én úgy gondolom, hogy egy gyerek életével nem szabad játszani, mert nagy felelősség. És nem lehet elég óvatos az ember. Minden esetre engem szorongással töltene el a tudat, hogy milyen "örökséggel" bírok anyai ágon, és ha teherbe is esnék, nem sok boldog, nyugodt pillanatom lenne, azt hiszem.
Az is kérdés lehet, hogy akkor miért nem inkább az örökbefogadás. Azzal is próbálkoztam. (Nagy dilemma amúgy, hogy ezt bevalljam-e majd, ha kérdezik, mert nyilván fogják. És szerintem a válasz az, hogy igen, ezt mindenképpen el kell mondani). Azért nem, mert az örökbefogadással csak egy gyermeknek segíthetnék. Így meg többnek - bár nem sokkal, mert egyedülállóként én nyilván nem fogok hat gyereket bevállalni. Mindamellett engem megnyugtat a tudat, hogy kapok szakmai segítséget, hiszen a nevelőszülőket egész szakember gárda veszi körül, akik lehet, hogy ellenőrzik, de ugyanakkor segítenek is neki. Az örökbefogadásnál semmi nincs, még az után követés sem az igazi, mondvacsinált, és tudtommal véget ér maximum négy év után.
Talán ennyi laza bemelegítésnek elég is a motivációs levél megfogalmazásához. Egyelőre. Még annyit, hogy ez egy magánblog. Éppen ezért remélem, sikeresen le is tiltottam a kommentelést. Itt nem lesz fórum, ahol lehet sarat dobálni, nem lesz információcsere, tapasztalat gyűjtés, nagy egymásra borulás sorstársakkal. (Az utóbbit egyébként jó ötletnek tartom, mármint a sorstárs segítségnyújtást, tanácsadást, de erre is megvannak a megfelelő oldalak az Interneten). Nem lesz politika, a rendszer szidása, sem előítélet hegyek. A blog kizárólag azt a célt szolgálja, hogy egyelőre kiírjam magamból a gondolataimat, érzéseimet, amik felmerülnek bennem a folyamat során, és kikívánkoznak ilyen formában is, majd pedig remélhetően fokozatosan átalakul amolyan élettörténet könyvvé, ahol a gyerekek fotóit, videóit, aranyköpéseit őrizgethetem. (Mert közösségi portálra úgysem rakhatom fel, ami nem is olyan nagy baj, a vér szerintiét sem tenném).
